Beköszöntő

„Most már mindig nálad maradok, hiszen megfogtad jobbomat.”

Tisztelettel üdvözlöm a Nagyoroszi katolikus híveket és a falu polgárait. Néhány mondatban bemutatkoznék.
A papi élet felé az első lépést az Isten teszi meg azzal, hogy megérinti az illető lelkét. Ha ebben a lépésben csak az ember vágya jelentkezik félő, hogy a későbbi terhelést nem fogja bírni.
Én egy benső vonzást éltem át Isten részéről, mely akkor értelmezhetetlen volt számomra, hiszen akkor éppen egy szerelmi kapcsolatban voltam. Amikor ezt elmondtam a pap vezetőimnek, azonnal papi hivatásként ismerték föl. Ennek ellenére én egy belső bizonyosságra vágytam, ami biztossá teszi ezt számomra. A döntéstől akartam valahogy mentesülni. Erről később kiderült, hogy nem elkerülhető, sőt nagyon is kell ahhoz, hogy kialakuljon a papi elköteleződés. Ez a kettős érzés sürgetett odáig, hogy nem lehetett tovább halasztani a döntést.
Végül arra a felismerésre jutottam, hogy az Istennek joga van az életemet birtokba venni. Így legalább meg kell próbálnom a papi életet. Így indultam neki a kispapi éveknek.
Az egri szeminárium időszakát én egy boldog időszakként éltem át. Ott láttam át életemben először azt, amit korábban már a hitemben átéltem, de a mélyebb magyarázatát nem ismertem. Nagy örömmel töltött el, hogy feltárult előttem a korábban megélt hitem intellektuális tartalma. Itt nőttem fel a feladathoz, itt lettem papként gondolkodó ember, és itt láttam meg először az egyház klerikusi oldalát is és itt tárult fel előttem az egyházam szent és emberi oldala is.
A választott jelmondatom: „Most már mindig nálad maradok, hiszen megfogtad jobbomat.” 73. Zsoltár 23. verse. Amikor ezt a verset megtaláltam, azonnal tudtam, hogy ez kifejezte azt, amit én éreztem a papi hivatásom motívumaként. Ez a mondat annyira személyes, hogy mindig megerősít, ha találkozom vele a felolvasási rendben, és kétségek idején szinte éget, mert erősen személyes volt a választás.
A papi élet természetszerűen nehézségekkel is jár. Pappá kell válni, át kell alakulni a saját elképzelések és a kegyelem szorításában.
Az első nehézség és félelem ebből az átalakulásból adódott. Ebben a folyamatban segítségemre voltak idősebb pap tanítóim.
A második fajtája a nehézségeimnek maga a papi élet, az identitás kialakítása volt. Amíg ez nem alakult ki, félelmetes volt a papi élet. Meg kellett találni a teológia-igehirdetési koncepciót, a hívekkel való bánásmód szabályait, a saját lelkiélet határpontjait is ki kellett jelölni, be kellett állítani az elöljárókhoz való viszony távolságait, és ki kellett fejleszteni a jövőbe vetett reményt is. Mindezeken túl meg kellett ismernem a papi élet belső törvényszerűségeit, amihez hozzá kellett szabni a belső, személyes vágyaimat.
A harmadik feladat a kitartás és hűség. Ismerni kell az egyház tanítását, a hierarchia működését, a hívek hozzáállását, és a személyes hibák veszélyességi fokát. Fel kell mérni a külvilág viszonyulását az egyházhoz, és annak konkrét helyzetét is az adott helyen. A hűség megtartása nélkül csak bábu lesz a pap. Ha ez nincs meg, elvész a cölibátus mellett folytatott küzdelemben, és belehal lelkileg az egyedüllétbe. Valamint kell az is, hogy a pap szellemi ember legyen, azaz érdekelje és művelje azt, amit hirdet és képvisel.
Ha mindezeket megoldja az illető fiatalember, lesz esélye arra, hogy meg tudjon maradni ezen a pályán, ebben a hivatásban. Az elfoglaltságból akkor lesz hivatás, ha személyes életének benső részévé, életének céljává teszi azt az illető.
Ez a folyamat már több mint harminc éve tart; ez lett az életem. Nem tudnék mást csinálni, remélem a mindenható Isten is ezt gondolja.

Ferenc atya